Cikkek
A szülők elhagyták a Down-szindrómás fiukat, de 17 évvel később megtudták, hogy saját vállalkozása van
Mikor James egy kisbabát, Pault talál az utcán, nem habozik magához venni, amikor a szülei nem térnek vissza érte. Évekkel később Paul szülei visszatérnek, és látják, hogy fiuk sokkal jobban boldogul, mint ahogy azt valaha is gondolták volna.
Jamest gondoskodó emberként ismerték. Közgazdaságtant tanított egy helyi iskolában, és minden diákja szerette. Feleségével, Harriettel egy közeli templomban közösségi központot vezettek, és amennyit csak tudtak, jótékonysági szervezetek és ingyen konyhák megsegítésére adakoztak.
“Ha bármiben tudunk segíteni, akkor segítünk” – szokta mondani James. Két fiuk volt, Michael és Frank, akik már főiskolások voltak. Hívő keresztények voltak, és minden egyes vasárnap templomba jártak.
Egy nap, hazafelé menet az iskolából, James észrevett egy babakocsit az utca szélén, és furcsa érzése támad. A megérzésére hallgatva úgy dönt, hogy megállítja az autóját, hogy utánajárjon. Megdöbbenve látja, hogy a babakocsiban egy Down-szindrómás kisfiú ül.
James a kisfiúval együtt várakozott, remélve, hogy a szülei érte jönnek, de senki sem jött a kisfiúért. James újra átvizsgálta a babakocsit, és észrevette, hogy a kisfiú iratait az egyik zsebébe dugták. Paulnak hívták. James felhívta a rendőrséget, hogy jelentse a helyzetet, és azt mondták neki, hogy jöjjön le az őrsre.
“Nem érkezett bejelentés olyan eltűnt gyermekről, akire illik a fiú személyleírása. Elvihetjük a gyerekotthonba, vagy kitalálhatunk valamit” – mondta a rendőr Jamesnek.
James ránézett Paulra, és nem akarta, hogy egyedül maradjon. Nagyon szerette a gyerekeket, és remélte, hogy Harrietnek nem lesz gondja azzal, hogy hazaviszi Pault.
“Teljesen egyedül maradt. Nem tudtam, mit tegyek. Gondolod, hogy vigyázhatnánk rá egy kicsit?” – kérdezte Harrietet, amikor hazaért. “Tudod, mit szoktunk mondani. Megteszünk mindent, amit csak tudunk” – válaszolta Harriet.
Aznap este egy magángép repült ki a városból.
A gépen egy fiatal, gazdag pár, Gabriel és Daniella ültek. Mindketten láthatóan zaklatottak voltak, és Daniella bámult ki a gép ablakán. “Egyszerűen nem tudom, Gabriel. Biztos vagy benne, hogy helyesen cselekedtünk? Úgy értem, hol hagytad őt?”
“Egyetlen kamera sem látott engem” – válaszolta Gabriel. “Tudod, hogy nem így értettem” – válaszolta Daniella.
“Figyelj, tudod, hogy egy Down-szindrómás babának mennyi figyelemre van szüksége? Mindketten fiatalok vagyunk. Előttünk az egész élet. Mindkettőnknek a karrierjére kell gondolnunk. Az ott lent egy szép keresztény közösség. Biztos vagyok benne, hogy valaki befogadja majd. Így lesz a legjobb” – mondta Gabriel.
Gabriel 25 éves, akinek sikeres vállalkozása volt, amihez rengeteget kellett utaznia. Hideg, ravasz üzletemberként ismerték, akit csak az öröksége érdekelt. Daniellát “trófea feleségként” kezelte, és minden döntést meghozott helyette.
A következő néhány hónapban James és Harriet úgy döntenek, hogy örökbe fogadják Pault. Nem tudták rávenni magukat, hogy nevelőszülőknél hagyják, és egyezséget kötöttek, hogy úgy nevelik fel, hogy ne fogyatékosnak, hanem inkább más képességűnek tekintse magát.
Bár James és Harriet úgy gondolták, hogy végeztek a gyerekekkel, miután az első két fiuk főiskolára ment, örömmel nevelték Pault, és megadták neki azt a figyelmet, amire szüksége volt.
“Mindig tartsd magasan a fejed, bármi történjék is, rendben? Ne hagyd, hogy a gyerekek csúfoljanak vagy rosszul érezd magad. Te lehetsz a legjobb mindannyiunk közül, ha akarsz” – mondta James Paulnak.
Arra biztatták, hogy minél több tevékenységben részt vegyen. Paul finommotoros képességei olyan ütemben fejlődtek, ami meglepte az orvosokat. Paul szociális készségeit sem hátráltatta a Down-szindróma. A közösségében szeretik és tisztelik. Paul különösen érdeklődött az iskolai piaci napok iránt.
Házi készítésű desszerteket, például muffinokat és süteményeket árult, de a legnagyobb sikere a házi készítésű fagylaltja volt. James és Harriet legnagyobb meglepetésére a szomszédság Paul fagylaltjának megszállottja lett.
“Egyszer majd el kell kezdenem egy fagylaltkocsival járni a várost” – viccelődött Paul. Ez adta Jamesnek az ötletet. Mi lenne, ha tényleg ezt tenné, gondolta. James megemlítette az ötletet a két nagyobbik fiának, mikor az ünnepekre hazatértek a főiskoláról.
“Meg kell kóstolnotok Paul fagylaltját. Úgy értem, ez a srác egy fagylaltvarázsló. Viccelt azzal, hogy vesz egy fagylaltkocsit, de jövő nyáron nagyot kaszálna, ha megpróbálná” – mondta James.
“Van egy srác a főiskolán. Az apjának van egy autófelújító cége. Talán ha veszünk egy régi fagylaltkocsit, akkor felújíthatjuk és új festést kaphat. Ki tudja?” – válaszolta Michael.
Mindhárman megegyeztek, hogy Paul 16. születésnapjára, közvetlenül a nyári szünet előtt szereznek egy fagylaltkocsit. Paul fagylaltja egész évben, egészen májusig a város legjobban őrzött titka maradt. James rávette Pault, hogy a születésnapján csukja be a szemét, és sétáljon ki vele az udvarra. “Nincs leselkedés” – mondta.
Paul legnagyobb megdöbbenésére Michael és Frank egy fényes, piros-fehér teherautó előtt állt, amelynek oldalára az volt írva, hogy “Fagylalt eladó”.
“De, de… Még vezetni sem tudok” – mondta Paul hitetlenkedve. “Valakinek fel kell szolgálnia a fagyit” – válaszolta Frank. Paul megölelte Jamest, mielőtt odaszaladt volna az idősebb testvéreihez. Paul a teherautót nézegette, miközben izgatottsága egyre nőtt. Hátul mindent felszereltek, amire Paulnak szüksége lehetett a fagylaltárusításhoz.
“Hát, akkor ezzel el is van intézve. Paul fagylaltját egész nyáron árulni fogjuk!” mondta James. Paul minden nap friss adag fagylaltot készített, hét ízben.
James, Michael és Frank felváltva vezették a teherautót a városban, miközben Paul az oldalablakból árulta a fagylaltot. Az üzlet fellendült, és Paulnak egyre nagyobb és nagyobb tételeket kellett készítenie, hogy kielégítse a keresletet. Soha nem volt még boldogabb, és naponta megköszönte örökbefogadó családjának, hogy támogatták.
Eközben Gabriel és Daniella a városon keresztül hajtott. Ez volt az első alkalom, hogy visszatértek, mióta 16 évvel ezelőtt elhagyták Pault. A házaspár számára nehéz idők jártak.
Az előző évben Gabriel balesetet szenvedett. Deréktól lefelé lebénult. Tolószékbe kényszerült.
“Tudod, már egy ideje álmaim vannak Paulról. Tudom, hogy már régen volt, de még gondolok rá. Emlékszel, hogy volt az a szív alakú anyajegy az arcán? Kíváncsi vagyok, hogy van mostanában” – mondta Daniella.
“Ezért hoztál vissza minket ide?” motyogta Gabriel. Daniella kibámult az ablakon, és nem válaszolt. Úgy döntöttek, hogy megállnak fagyizni, mivel ez volt az év egyik legmelegebb napja. A város közepén találtak egy élénk piros-fehér fagylaltkocsit, és megálltak.
Daniella odatolta Gabrielt, és megkérdezte, mit szeretne. “Mentás csokisat” – válaszolta. Daniella a táskájáért nyúlt, és azt mondta: “Egy epreset és egy mentás csokisat kérek.”
“Egy rózsaszínt és egy zöldet mindjárt” – válaszolta Paul.
Ahogy Daniella felnézett, nem hitt a szemének. Daniella észrevette a szív alakú anyajegyet az arcán, miközben Paul tölcsérbe kanalazta a fagylaltjukat.
Paul átnyújtotta neki a fagylaltokat, és azt mondta: “Ne fagyjon le az agyad. Legyen szép napod.” Ahogy Daniella eltolta Gabrielt, a hangja megremegett, mikor azt mondta: “Gabriel, ő volt az. Paul volt. Ugyanaz az anyajegy volt az arcán. Mondanunk kellene valamit. El kellene mondanunk neki.”
Gabriel egy meglepett köhintést eresztett meg, mielőtt válaszolt: “Szó sem lehet róla. Mit mondanánk? Mi van, ha nélkülünk boldogabb? Mi van, ha megkérdezi, miért hagytuk magára? Többet ártanánk, mint használnánk.”
“Add ide a pénztárcádat, most!” követelte Daniella. Gabriel zavartan nyújtotta át a tárcáját a feleségének.
Daniella visszasietett a fagylaltkocsihoz, és azt mondta: “Fogd ezt. Mi álljuk a következő fagylaltokat.”
“Azta! Köszönöm, hölgyem. Ezt igazán értékelni fogják” – válaszolta Paul zavartan.
Paul rájött, hogy a pénz fedezi az összes napi adagját, ezért tovább kiabált: “Csak egyszeri alkalom, ingyen fagylalt. A ház ajándéka, vagy mondjuk inkább, hogy a teherautóé! Vegyék, amíg hideg, hölgyeim és uraim!”
Daniella és Gabriel bejelentkeztek egy helyi szállodába, és egész vitázta. Végül Daniella meggyőzte Gabrielt, hogy mondjanak valamit Paulnak, különben egész életükben bánni fogják.
Másnap felkutatták Paul fagylaltkocsiját, és felfedték az igazságot.
“Mikor kisbaba voltál, itt hagytunk téged ebben a városban. Azóta is szégyenkezünk, és állandóan rád gondoltunk. Nagyon sajnáljuk, hogy ezt tettük veled, hogy magadra hagytunk. Reméljük, hogy nem gyűlölsz minket. Annyira örülünk, hogy látjuk, hogy boldog vagy”- mondta Daniella Paulnak.
“Nem gyűlöllek titeket, Daniella. Én tégd sem, Gabriel” – kezdte Paul nyugodtan.
“Az Úr titokzatos utakon jár. Úgyhogy talán meg kellene köszönnöm neked. Köszönöm, hogy segítettél, hogy találtam egy szerető apát, egy szerető anyát és két szerető testvért. Nagyon boldog vagyok. Nagyon csicsásan néztek ki, és talán a világ összes pénzét adhattátok volna nekem. De igazából csak jó kis fagylaltot szeretnék készíteni, és a családommal lógni” – mosolygott el a tinédzser.
“Remélem, találkozunk még, de egy epres és egy mentás csokis fagyit kell vennetek. A belépő ára” – vonta meg a vállát Paul, miközben a könnyes szemű párra nézett.
Azóta Daniella és Gabriel időről időre meglátogatták Pault, és fagylaltot vettek tőle. Paulból végül sikeres üzletember lett, saját fagylaltmárkával. Mégis, soha nem hagyta el a szülővárosát, és inkább az örökbefogadó családjával töltötte az idejét.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Az élet olyan, amilyenné te teszed. Csak azért, mert valaki más, még nem jelenti azt, hogy nem lehet nagyszerű. Daniella és Gabriel csak a Down-szindrómája miatt hagyták magára Pault, de hihetetlen fiatalember lett belőle.
- Az emberek meghálálják a kedvességedet. James és Harriet hitének köszönhetően Paul sikeressé tette magát, de mindig alázatos volt, és hálát mutatott nekik a melegségükért.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
