Cikkek
Eltakarta előle a napot, ezért beszólt a világ urának: Diogenész hihetetlen élete
Mielőtt feltalálták volna az internetet, a kommentszekciókat és a mémeket, az ókori Athén utcáin élt egy férfi, aki professzionális, már-már művészi szintre emelte a trollkodást. Ő volt Szinópéi Diogenész, a cinikus filozófia alapítója. Egy ember, aki ahelyett, hogy elegáns ruhákban, illatosan tanított volna a neves akadémián, egy hatalmas agyaghordóban lakott, kóbor kutyák között aludt, és abból csinált sportot, hogy porig alázza kora legnagyobb hatalmú és legokosabb embereit.
A hordólakó zseni, aki gyűlölte a képmutatást
Diogenész úgy vélte, hogy a társadalmi normák, a felhalmozott vagyon és a hírnév mind felesleges, fárasztó képmutatás. Ő a természetes, állatias, kendőzetlenül őszinte létben hitt. Ha éhes volt, ott evett, ahol épp állt, fittyet hányva az akkori görög illemszabályokra.
Életének fő hobbija azonban nem a puszta polgárpukkasztás volt, hanem Platón, a kor ünnepelt sztárfilozófusának idegesítése. Diogenész egyszerűen nem bírta elviselni Platón fennkölt, elméleti okoskodásait, és minden alkalmat megragadott, hogy nevetségessé tegye.
„Íme, Platón embere!”
A legemlékezetesebb eset akkor történt, amikor Platón az Akadémián nagy büszkén definiálta az embert. Azt mondta: az ember nem más, mint egy „kétlábú, tollatlan állat”. A közönség és a tanítványok elragadtatva tapsoltak a zseniálisan letisztult megfogalmazásnak.
Másnap Diogenész hívatlanul besétált Platón zsúfolt előadására. A köpenye alól hirtelen előhúzott egy élve megkopasztott csirkét, és teátrálisan az asztalra dobta a vergődő állatot a következő felkiáltással: „Íme, Platón embere!” A teremben megfagyott a levegő. A megszégyenült Platón kénytelen volt gyorsan kiegészíteni a definíciót azzal, hogy az ember „széles körmökkel rendelkező” tollatlan állat. De a kárt már nem tudta visszacsinálni: egész Athén a jeleneten nevetett.
A világ ura és a napozó koldus
Diogenész azonban nem állt meg a filozófusok szívatásánál. A történelem legkeményebb, leglazább beszólását a világtörténelem legnagyobb hódítójának tartogatta. A legenda szerint Nagy Sándor (Makedón Alexandrosz) annyira tisztelte a hírhedt, különc bölcset, hogy személyesen kereste fel őt Korinthoszban.
Képzeljük el a jelenetet: a fiatal király, a világ teljhatalmú ura, csillogó fegyverzetben, hatalmas katonai kíséretével együtt megállt a hordója előtt békésen napozó, rongyos Diogenész mellett. Sándor letekintett a koldusra, és uralkodói nagylelkűséggel így szólt: „Én vagyok Nagy Sándor. Kérj tőlem bármit, amit csak akarsz, és én azonnal teljesítem.”
Bármelyik másik, normális ember ebben a helyzetben aranyat, palotát, birtokot vagy hatalmat kért volna. Diogenész azonban meg sem rezdült. Lassan, kelletlenül kinyitotta az egyik szemét, felnézett a világ leghatalmasabb emberére, és csak ennyit válaszolt:
„Kérlek, állj egy kicsit arrébb, mert eltakarod előlem a napot.”
A testőrség és a kíséret azonnal lefagyott. A katonák a kardjuk markolatához nyúltak, csak arra várva, hogy a király parancsot adjon a pimasz koldus kivégzésére. Nagy Sándor azonban csendben maradt, majd hangosan nevetni kezdett. Lenyűgözte a férfi abszolút szabadsága és félelmetlensége. Elvonulóban állítólag csak ennyit mondott a megdöbbent tisztjeinek: „Ha nem lennék Nagy Sándor, legszívesebben Diogenész lennék.” A csöves filozófus pedig, mintha mi sem történt volna, békésen napozott tovább, bebizonyítva, hogy a valódi hatalom nem a hadseregekben, hanem abban rejlik, ha az embernek egyszerűen nincs mit elveszítenie.
