Cikkek
Iskola, posta és templom egyetlen liftútra: az elzárt város, ahol ki sem kell lépned az utcára
Képzeld el, hogy utálod a szomszédaidat. Most képzeld el, hogy nemcsak a közvetlen, hangosan zenét hallgató szomszédod él ugyanabban a társasházban, mint te, hanem a polgármester, a postás, a rendőr, a tanár, sőt, még a sarki boltos is. Ha el akarsz menni dolgozni, suliba vagy beugrani egy tejért, ki sem kell lépned az utcára – elég, ha egyszerűen megnyomod a lift gombját.
Bár ez pontosan úgy hangzik, mint egy klausztrofób sci-fi film alapötlete, valójában a kőkemény, fagyos valóság egy apró alaszkai városkában, Whittierben.
A függőleges falu a jég birodalmában
Whittier, vagy ahogy az amerikaiak gyakran hívják, „a város egy fedél alatt”, egy Anchorage-tól mintegy 90 kilométerre délkeletre fekvő, hihetetlenül elszigetelt település. A lakosság 85 százaléka – nagyjából kétszáz ember – éli le az egész életét egyetlen tizennégy emeletes, kopottas betonkolosszusban, a Begich Towers nevű épületben.
De hogyan alakult ki ez a teljesen szürreális életközösség a semmi közepén? A választ az ötvenes évek hidegháborús paranoiájában kell keresnünk. Az amerikai hadsereg ekkor egy titkos katonai bázist és egy jégmentes mélyvízi kikötőt épített ide, elsősorban azért, hogy a távolból szemmel tarthassa a szovjeteket. A katonák és családjaik elszállásolására húzták fel a hatalmas betonbunkert, amelyet szándékosan úgy terveztek meg, hogy teljesen önellátó legyen, és ellenálljon a legbrutálisabb alaszkai időjárásnak is. A hadsereg végül a hatvanas években csendben elhagyta a várost, de a masszív épület maradt, a helyükre pedig kalandvágyó civilek költöztek.
Pólóban és papucsban a hóvihar idején
A Begich Towers ma szó szerint úgy működik, mint egy függőleges falu. A földszinten található a helyi posta, egy apró élelmiszerbolt, a rendőrőrs (ami összesen egyetlen, meglehetősen ritkán használt cellával rendelkezik), sőt, még egy metodista templom is kényelmesen elfér az egyik alagsori helyiségben.
A legzseniálisabb megoldás azonban az oktatást érinti. Az épületet egy fűtött, földalatti alagút köti össze a helyi iskolával. Így a gyerekeknek télen, amikor errefelé egyáltalán nem ritka a mínusz 30 fok, a 130 km/h-s orkánerejű szél és a többméteres hó, ki sem kell tenniük a lábukat a fagyba. Reggel felkelnek, és egyszerűen pólóban és papucsban is átsétálhatnak a meleg tanterembe.
A város, ahová éjszakára bezárják az ajtót
Ha ezek után azt gondolod, hogy a hely ideális lenne egy elvonulós kis hétvégi kiruccanásra, van még egy hatalmas csavar a történetben. Whittier megközelítése ugyanis legalább annyira nehéz, mint az ottani élet. A várost a szárazföld felől leküzdhetetlen, hatalmas hegyek zárják el a külvilágtól, és az egyetlen út befelé egy négy kilométer hosszú, egyetlen sávos vasúti alagút.
Mivel az alagút rendkívül szűk, az autók és a vonatok felváltva használják azt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy szigorú menetrend szerint, óránként csak egyszer lehet áthajtani rajta egyik vagy másik irányba. Ráadásul az alagutat éjszakára egyszerűen bezárják! Ha este fél tizenegy után érsz oda, kint ragadtál a hegy rossz oldalán a sötétben, és kénytelen vagy az autódban fagyoskodva aludni egészen reggelig.
Bár a bezártság és a klausztrofóbia a legtöbb embert valószínűleg egy hét alatt az őrületbe kergetné egy ilyen mindentől távol eső helyen, a whittieri lakosok őszintén imádják az elszigeteltséget és a szoros, egymásra utalt közösséget. Azt mondják, mindenki név szerint ismer mindenkit, a bűnözés gyakorlatilag nulla, és ha egy hideg vasárnap reggelen elfogy a cukor a kávéhoz, elég csak felkopogni a felső emeletre.
